Csongor és Tünde

Vörösmarty a tündéries drámára a hazai színpadokon bemutatott német fordítások közt is talált példát s inspirálta őt a Szentivánéji álom. A Csongor és Tünde mégis eredeti és mélyen nemzeti alkotás. Alapszövetét Gergei (Gyergyai) Albert 16. századi Árgirus históriája, e népivé idomult ponyvahistória adta.

Az első felvonás, az aranyalmafával, boszorkánnyal, tündérszerelemmel, még csak a különös mesevilágnak a Tündérvölgyből ismert hangulatát nyújtja, s ugyanaddig jut, ameddig a Délsziget: a szerelmes pár elszakad egymástól. De már a második felvonásban kitűnik, hogy a dráma nem pusztán dramatizált népmese, hogy hőse nemcsak szerelmesét, nemcsak a maga boldogságát, de az emberekét is keresi. A hármas út vidéke az emberiség fóruma, Csongor töprengése, hogy merre induljon, az emberi boldogságvágy iránykeresése.
A három vándor felléptetésével a költő közvetlenül szól a műveit eddig is átható aggodalomról: a világ, a társadalom boldogságellenes. A három vándor az ábrándok és a szerelem iránt érzéketlen, önző, a boldogságot pénztől, hatalomtól váró, kíméletlen ember-világ megtestesítője. Mesei ürügy kapcsán kerülnek elő: a tündérországot kereső Csongor tőlük kér útbaigazítást. De válaszuk már filozófiai érdekű: az utat ugyan nem mutatják meg, de kiábrándítják Csongort a földig a valóságos világból, s a hős most már csak a szerelem vezércsillagának útmutatása szerint indul tovább.